Fáradtan is boldogan!
Régóta foglalkoztat a kérdés, hogy mért van az, hogy vannak mindig mosolygós emberek, és vannak a citromok. Én csak így hívom a besavanyodott, boldogtalan emberkéket. Nem jöttem még rá a válaszra, de arra igen, hogy csakis én dönthetem el, melyik csoportba tartozom. Szerencsére olyan családot kaptam az élettől, hogy akár milyen nehéz helyzetben sem maradt el a kedves mosoly, a bátorítás vagy csak egy ölelés. Talán már gyerekkorban meg kell tanulnunk hogyan küzdjük le az akadályokat, és akkor felnőttként boldogabban élünk? Vagy személyiség függő lenne a dolog? Anyukám esküszik arra, ha valakinek nyugodt gyerekkora van, akkor az boldog felnőtté is válik. Lehet benne valami. De akkor a személyiségünk az ami miatt boldog valaki és van aki nem? Az ideges ember nem lehet boldog?